Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


9.fejezet

2010.07.08

Reggel, a nagy vilagosság ébresztett fel. Már nem vagyok megszokva a fénnyel, és amikor észreveszem, hogy az ablakomon keresztül világosság szivárog be, rögton az ablakhoz rohanok, és azt kívánom bárcsak a szokásos Forksi idô lenne. Nagyon csalódtam aznap reggel is, mert tényleg gyönyörûen sütött a nap. Amikor szép idô van, a Cullenok eltünnek…

Persze ez nem tényleg így történik, mert nem tünnek el. Csak olyankor nem lehet ôket látni az emberek közt, és hát ebbôl az következik, hogy iskolába se jönnek. Nagyon szomorú vagyok ilyenkor, és legszivesebben nem is mennék iskolába.

Amikor kimásztam az ágyamból, Edward már mászott is be az ablakon. Csodálkoztam, hogy még nem mennt el vadaszni, mert mindig, amikor jó az idô, vadászni megy az egész Cullen család.

-Edward, mit keresel itt? Nem mentek vadászni?-kérdeztem csodálkozva.

-A többiek el mentek a hegyekbe, de én csak itt voltam a közelben…Az éjszaka mentem, hogy reggelre érjek vissza. Ma nem méssz iskolába.-mosólygott.

-Hogy hogy? És Charlienak mégis mit mondok?

-Hogy rosszul érzed magad. Már egy óraja el ment dolgozni, de telefonon felhívhatod.

-És mit fogunk csinálni?

-Elviszlek valahova. Majd meglátod.-mondta ,és kaccsintott egyet. Nagyon lelkes volt.

-Na de Edward!-szakítottam félbe a tervezgetéseit-Hogy gondolod, hogy Charlienak elôadom a beteget, és utána bejelentem ,hogy el megyek itthonról?

-Nem jelented be. Bella, ne aggodj, Charlie késô estig dolgozik ma, és amire hazaér, te addig már rég ágyban leszel. Ha attol aggodsz, hogy egy ismerôs meglát, akkor nincs mitôl félj. Nem fog meglátni senki, olyan helyre viszlek, ahol távol vagyunk minenkitôl.-mondta, és meg csókolt.

-Rendben!-adtam meg magam.-Rendbe szedem magam, és indulhatunk.

-Elöbb hívd fel Charliet! –figyelmeztetett.

-Oh, igazad van…Majdnem elfelejtettem.

Charliet nem volt nehéz meggyôznöm arról, hogy nem érzem jól magam, mert már napok óta azzal kezdi a napot, hogy milyen sáppadt vagyok. Inkább aval volt gondom, hogy meggyôzzem, ne jöjjön haza. Charlie nagyon aggódik, amikor az egézségemrôl van szó, és ilyenkor bármit megtenne, hogy mellettem legyen. Ezért is, bevallom ,kicsit bûntudatom volt, hogy miattam is kellett idegeskednie, holott semmi bajom nem volt. A sok gyôzkôdés után, végre elértem azt, hogy ne jöjjön haza, arrol nem is beszélve, hogy rögtön azt mondta, hogy ne menjek iskolába.

Edward csendesen vezette az autot, és én már tudtam, hogy neki is bûntudata van amiatt, hogy engem ilyen helyzetbe tett.

-Edward, mi a baj?-kérdeztem félénken. Nem akartam egybôl aval kezdeni, hogy nincs értelme gyötörnie magát. Tettem magam, hogy fogalmam sincs, miért hallgat úgy.

-Nem kellett volna rávegyelek, hogy beszélj Charlieval. Most rosszul érzed magad amiatt, hogy át kellet verd ôt.

-Edward, ez nem igaz…-próbáltam meg nyugtatni.-Charlie már rég azt mondja, mennyire sáppadt vagyok, ugyhogy nem volt nehéz dolgom. Kérlek, ne hidd azt, hogy bûntudatom van, és föleg nem miattad. Azért jöttünk, hogy ki kapcsolodjunk, nem igaz? Hát akor kérlek, ne rontsd el az örömömet…Most, hogy az egész család eggyütt van, semmi okunk búsulni, vagy pedig saját magunkat tönkre tenni. Meg ígéred, hogy elfelejted ami miatt aggodsz?

-Igazad van…Meg ígerem.-mondta.

     Nem sok idô mulva meg állt a kocsival, mikor egy kis keskeny ösvény végére érkeztünk. Edward a kedvenc helyemre vitt. A mi helyünkre…A kis tisztásra, ami az erdô közepén állt. Tudtam, hogy hosszú ,,repülés” áll elöttünk, ezért már gomboltam is be a kabátomat, nehogy a hûvös szél miatt megfázzak, és tényleg le betegedjek. Edward ki szállt a kocsiból, és máris az ajtót nyitotta ki nekem, hogy szálljak ki. Amiután segített kikapcsolni a biztonsági övet, fel vett a hátára, és már száguldottunk is a sûrû erdôben.

Hamar odaértünk a tisztásra, és örömmel állapíthattam meg, hogy az a hely továbbra is olyan gyönyörû maradt, amilyenre emlékeztem. Nagyon jól esett újra itt lenni, de most már Edwarddal, és nem Laurentel. Ugyanis amikor utoljára voltam itt, a tisztáson, Laurentel futottam össze, és hát nevezzük úgy, hogy…Nem volt túl kellemes találkozás. De most már mindegy, nem számít, hogy mi történt akkor, csakis a jelenre szabad gondolni, és semmi másra. A jelenre, arra, hogy Edwarddal vagyok, és nagyon boldogok vagyunk…arra, hogy Alice és Jasper újra találkoztak, és arra, hogy minden jól alakult.

 

    Nagyon jól telt a nap a tisztáson, rengeteget beszéltunk Edwarddal, sôt, még azt is kipróbáltuk, hogy ha Edward normális, emberi tempoban szalad, akkor utol tud-e érni engem. Hát gondolom, óriási ostobaság volt ezt kipróbálni, hiszen még a vak is tudná a választ, pedig ô nem is látja Edward sebbességét, amikor a nem emberi módon szalad. Azon kívül, egy kis túrát is tettünk az erdôben, a fák között hallgattuk a madarak csiripelését és a közeli forrás csobogását. Sajnos hamar alkonyodott, és indulnunk kellett haza. Nagyon nehezünkre esett elmenni a tisztásunkról, de Edward megígérte, hogy hamarosan újbol eljövünk.

 

Amint haza értünk, és egyedül maradtam, mert Edward elment, hogy el kérje Angelatól az aznapi leckét, nekem eszembe jutott, hogy akkor, amikor Edwardék haza jöttek Olaszországból, aznap este Alice megígerte, hogy másnap-vagyis ma, találkozunk. Pedig Alice láthatta volna, hogy ma napsütés lesz, és nem fogunk találkozni...Nagyon el gondolkoztatott ez a dolog, és elhatároztam, hogy amint Edward vissza fog jönni, megkérdezem tôle, hogy hogyan lehetséges ez.